2012. július 16., hétfő

Irigy kutya

Már nagyon sokszor megfogadtam, hogy soha semmit nem fogok kölcsön adni. Nevezzenek irigynek, antiszociálisnak, magánakvalónak, akárminek....nem érdekel, de kölcsön nem adom a cuccaimat. Ha valakinek kell valami, vegye meg magának, netán keressen egy másik madarat...

Aztán persze, mégiscsak megesik a szívem a szerencsétlenen, és odaadom a cuccot. Kölcsön. 
Hogy aztán sose kapjam vissza.
Vagy tönkretéve kapjam vissza. Vagy nekem kelljen könyörögni, utána menni, hogy egyáltalán visszakapjam. A saját cuccomat. Attól, akinek végeredményben én tettem szívességet. Aztán meg legyek hálás, hogy egyáltalán visszakapom. Ha visszakapom...

Nagyon gáz ez az egész hozzáállás. Mármint azé, aki kölcsönkér, aztán pedig sajátjaként használja azt a valamit.

Én nem vagyok ilyen, és ezért nem értem, hogy más miért ilyen mégis. A legjobb könyveim vannak szerteszét, azt sem tudom már, kinél. Mert ő úgy viselkedett nálam, mintha ingyen-könyvtárban lenne. Mert ő elfelejtette, kitől kapta. Mert ő továbbadta.

Egy pár filmem is ki tudja hol van. Egy párat tudok, de sosem kapom vissza. Mert tönkrement. Mert a gyerek 50-szer nézte meg egy nap. Mert odaadta a szomszédnak. Mert ki tudja miért.... Aztán meg csodálkoztak, hogy nem adtam. Ülj le, nézd meg, ha érdekel, de innen el nem viszed. Fura.

Most, miután fél éve könyörgök egy olyan dolog visszakapása miatt, amire rövidesen szükségem lesz, és amiért végül nekem kell elmennem a szomszéd faluba, ha úja használni akarom.... most ismét begurultam, és bekeményítek. Teljesen.

Kölcsön soha, semmit sem. Esetleg olyat, amit örökbe is odaadnék.